A leghíresebb zene középpontjában a szépség, az időtlenség, az emlékezetes dallamok és a gyönyörű történetmesélés áll.
Az azonban tény, hogy sok 18. századi zeneszerző dolgozott szolgai beosztásban, teljesítményüket munkaadóik diktálták, és a rendelkezésre álló zenei erőforrások korlátozták. Bár alkotói autonómiára vágytak, a legtöbben gyakorlatilag a mecénások és mesterek rabszolgái közé kerültek, és olyan zenét hoztak létre, amelyet sok esetben csak egyszer adnak elő. Nem csoda hát, hogy a vállalkozó szellemű zeneszerzők időnként átdolgozták a meglévő darabokat, vagy kölcsönöztek másoktól.
A kreativitás feletti kontroll hiányában nehéz elképzelni, milyen örökséget hagyhatna egy 18. századi zeneszerző, nem beszélve arról, hogy hatással lesz-e a nyugati klasszikus zene történetére.
Pedig a legjobb zeneszerzők pontosan ezt tették, annak ellenére, hogy milyen körülmények között dolgoztak.
Claudio Monteverdi, Bernardo Strozzi festette, 1630 körül
Az egyik ilyen briliáns kitevő az volt Claudio Monteverdi (1567-1643). A reneszánsz és a barokk időszak között rendkívüli harminc éven át a velencei Szent Márk-bazilika zenei vezetője volt. Ugyanakkor sikerült forradalmasítania a hagyományos kompozíciós stílusokat a harmonikus szókincs segítségével, és kifejlesztenie saját zenei nyelvét az emberi érzelmek, például a fájdalom és a szenvedély utánzására. „Mivel a korábbi zeneszerzők zenéjében nem találtam példát szenvedélyes lelkiállapotra” – írta, „minden erőmmel elkezdtem keresni egy szenvedélyes kifejezési formát”
Sajnos Monteverdi kompozíciós produkciójának nagy része elveszett. Az 1604 és 1643 között írt 10 műből csak három maradt fenn. Csak csodálkozhatunk, milyen ragyogás volt a műben Aeneas esküvője Laviniávalremekei közé komponált Ulysses visszatérése hazájába (1640) e Poppea megkoronázása (1643). Már csak a librettó maradt meg, melynek bevezetőjében egy ismeretlen szerző kijelenti, hogy Monteverdire “a későbbi korokban is vágyni fognak, mert kompozíciói biztosan túlélik az idő pusztítását”.
Azok a zeneszerzők, akik vállalták az új hangszeres nyelv létrehozásának kihívását Heinrich Ignaz Franz Biber (1644-1704). Hegedűs virtuozitása és olyan technikák alkalmazása, mint pl megcsípett, fával (a húrok megütése az íj fájával) e detuning (a húrok hangolásának megváltoztatása egy adott darabhoz) új lehetőségeket teremtett a drámai kifejezésre.
Biberé Battalia ez egy programozott darab, amely hangszeres technikákat használ a csatahangok, például az ágyúlövés utánzására. Az egyik mozdulat, Die liederliche Gesellschaft von allerley Humor (“The Dissolute Band of a Rebel Guy”) nyolc dallamot foglal magában, különböző tempóban és hangnemben.
Egy latin nyelvű jegyzet magyarázza Biber gondolatát a különböző német, szlovák és cseh népdalok kakofon keveréke mögött: hic dissonat ubique nam ebrii sic diversis Cantilenis clamare solent (“itt minden disszonáns, így a részegek különböző dalokkal szoktak kiabálni”).
Matthew Locke, William Dobson festménye szerint.
Körülbelül egy időben írva Battalia ez volt a mellékes hangszeres zene A vihar Nak,-nek Matthew Locke (1621-1677 körül). Az 1674-ben Londonban megrendezett Locke először olyan irányokra mutatott rá, mint a „puha”, „fokkal alacsonyabb” és „erőszakos” az angol zenében. Locke erőteljes képei jelennek meg a Függöny tuningnyugodt nyitózenéjével a turbulenciának átadva a tomboló vihart ábrázolja.
A felfedezés és az egzotikum iránti kíváncsiság korszakában dolgozva, Jean-Philippe Rameau (1683-1764) Európán kívüli jellegzetes kultúrákból merített ihletet. Híres Opera balettjében Les Indes Galantes, Rameau tartalmazott afrikai rabszolgák dalait, egy török táncot, egy áriát a perui inkáknak, és egy táncot, amelyet az 1725-ben XV. Lajoshoz látogató indián törzsfőnökök delegációja ihletett.
Mivel nem volt közvetlen tapasztalatuk ezekről a titokzatos vidékekről, Rameau kompozíciói inkább az európai kultúrához közelebb álló átiratok, mint a hagyományos forrásokon alapuló zene. A Jean-Baptiste Lully és Rameau közötti fő francia operaszerző, André Campra (1660-1744) Rameau operájának nevezett Hippolyte és Aricie: „Elegendő zene van ebben az operában ahhoz, hogy tíz legyen; ez az ember mindannyiunkat elhomályosít.”
Az, hogy az ilyen zeneszerzők ma is megmozgathatják szívünket, bizonyítja, hogy rendkívüli zsenialitásukkal tükrözik emberi érzelmeinket azáltal, hogy a briliáns történetmesélést a lelkünket lángra lobbantó zenével kombinálják.
Üdvözlet! Barokk ajándékokat A befolyásolók NAK NEK Wesley templom, Canberra, május 3. e Verbrugghen Hall, Sydney Zenei Konzervatórium, május 5.
